Most már kénytelen vagyok írni is valamit,mivel a főcím említi a saját gondolataimat-így még azt gondolja az erre tévedt olvasó,hogy üres fejű blog-íróval van dolga.
Hát NEM!
Vannak gondolataim,csak néha úgy érzem,hogy semmire sem jók vagy épp nincs kedvem már megosztani azokat senkivel.
Magamról röpkén annyit,hogy
- 43 éves lettem az idén
- ezer éve elváltam
-közben felneveltem két emberkét
...és mindeközben szépen egyedül is maradtam.Vannak jó és rossz napjaim.Utóbbiból újabban kissé több esik rám az égből,de eddig mindig sikerült kikerülnöm a nagyobb agyoncsapást.
Igaz,a holnapi napon lesz két hete,hogy végképp bezártam magam a lakásba.Nem voltam kint 14 napja-ami rekord:))
Miért mennék ki?
Nem a miért a kérdés,hanem a Kiért?
Az utóbbi pár hónapban igazán boldog voltam és ez mindig veszélyes önmagamra nézve.Ilyenkor az ember óvatlan lesz,sutba vágja mindazokat a jó kis tanácsokat,amiket már az élettől megtanulhatott és nem érdekli mi lesz másnap.
Követem a saját kis igéimet,hogy az élet túl rövid ahhoz,hogy hazugságokra,ravaszkodásokra időt pazaroljunk el belőle/bár ezt lehet,hogy valahol máshol hallottam-mindegy:magamévá tettem/.
Ilyenkor odaadom lelkem egy nagy szeletét:mindent meg akarok mutatni és mindent meg akarok tudni.
Ebben eddig nincs is hiba-csak utólag érzem úgy,hogy egy darab megint hiányzik belőlem,mert azt a darabot valakinek átadtam,belenyomtam a kezébe és azt hittem,hogy amit odaadok,az ér is valamit.
Nem pénz,nem valami anyagi javak-csak önmaga az őszinteség-az amilyen én vagyok.Az,ami engem érdekel.Az,ahova én menekülök.Az,amit én végigcsináltam.Az,amihez én értek.
Hányszor mondták,hogy legyek rafináltabb!
Hányan figyelmeztettek,hogy soh'se adjam ki magam!
Azt hiszem,hogy késő már jellemet váltani és tán nem is lennék képes rá,mert valójában ez a pár hónap annyi mindent adott nekem.Célokat és terveket,erőt ahhoz,hogy ismét meg akarjam mutatni:érek én is valamit.
Nem utolsó sorban újabb túlélési OKOT és CÉLT.A túlélés az nem vicc.
Mert milyen jó dolog is élni!
Élni és megmutatni másnak a saját kis világunkat.Nem azért,hogy nekünk jó legyen!
Sajnos az én képzeletem mindig játszik és elhiteti velem,hogy ezzel örömet tudunk szerezni a másiknak.
Ám mindig tévedek.Erre a legfőbb bizonyíték,hogy nőnapkor én és/tán/ néhány nőtársam volt az,aki valahogy nem tudott már beférni a nemzetközi nők nagy táborába és így elesett az egy szál virágnyi nyereménytől.
Ilyenkor elmélázom azokon az embereken,akik valaha mellettem voltak.Vajon ennyire nem érek vagy értem senkinek semmit?
Fájdalmas hiányérzés-ez maradt.
